Én egy hercegnő vagyok. És ezt mindenki jól tudja. Aki pedig összeáll velem, annak el kell fogadnia a tényt, hogy a hercegnőknek vannak bizonyos alapszükségleteik, amik nélkül nem tudnak élni.

Persze hercegnő és hercegnő között is van különbség. Én nem az a habos-babos, rózsaszínfajta vagyok, aki naiv ártatlansággal rohan bele a világba és elvárja, hogy mindenki térdet és fejet hajtva előtte teljesítse minden apró kis sóhaját. Én inkább az a letűnt koronás, mindent sötétnek és borongósnak látó, örök pesszimista hercegnő vagyok, de hát a másik oldalnak is kellenek uralkodónők, nem igaz?

Soha az életemben nem szerepelt a célkitűzéseim között a gazdag férj. Persze néha anyával nevetgélve – talán félkomolyan – megjegyeztük egymásnak, hogy egy gazdag pasi a háztájékon most igazán kapós lenne, de hát minden embernek vannak az életében olyan gyenge pillanatok, amikor szívesebben választaná a könnyebb utat. Talán mert elfáradt. De ennek ellenére nekem sosem fordult meg a fejemben az, hogy mástól várjam el, hogy az én álmaimat megvalósítsa.

Persze az én fejemben is él ideális kép lakásról, jövőről, munkáról, de soha az életben nem fordult meg a fejemben az, hogy ezeket a dolgokat ne saját magamnak, saját két kezemmel, a saját keresetemből építsem meg. Sokak jönnek azzal, hogy régen nem ilyen voltam, de én csak úgy hiszem, ők nem akarták meglátni bennem a potenciált és elkönyveltek duzzogó, pufogó hercegnőnek, aki telhetetlen és mindent mástól vár el.

Holott nem.  Sokszor felteszem a kérdést magamban, hogy zavarna-e, ha a párom kevesebbet keresne nálam? Valószínűleg nem. Sőt, inkább megnyugtató lenne a tudat, hogy soha nem vághatja a fejemhez azt, hogy én kihasználom őt, csak a pénzéért vagyok vele, vagy ne adj isten, az ő keresetét, amiért meggürizett, mind ruhára költöm.

Nem vagyok egy csapatjátékos forma. Mindig mindent egyedül csináltam, többnyire a sulis feladatokat is legszívesebben önállóan oldottam volna meg, ha a tanárok nem kényszerítenek bele olyan helyzetekbe, hogy másokkal közösködve, társulva készítsek el egy projectet.

A labdajátékokat is utálom. Mindig jobban szerettem futni, úszni vagy biciklizni, amiket egyedül is lehet csinálni. Bedugni a fülem, elmerülni a gondolataimban és csak menni, előre és az, hogy mennyire jutok csak magamon múlik.

Csapatban csak akkor tudok dolgozni, ha én vagyok a vezető. Én irányítok, bár nyitott vagyok mások véleményére és tanácsára. Tehát egyáltalán nem vágyok arra, hogy egy papucs, teljesen meghunyászkodó ember, magát és személyiségét feladva a rendelkezéseim alá bocsátsa magát. Ez a majdnem egyetlen dolog, amit abszolút nem tudok tolerálni egy emberben sem.