Én is nagyon sokáig mondogattam – fennhangon – hogy nem szeretnék gyereket. Sőt, házasságot sem. Se férjet, se kapcsolatot. Egyedül, független nőként szeretnék élni, magam vezérelni az életemet. Azt csinálni, amit ÉN látok jónak. Agymosott feminista voltam? Nem. Csak egy szar házasság volt a szemem előtt példaként, ahol az volt számomra a „nomális”, hogy a férj csalja az asszonyt, az asszony meg tűr, mert hagyománytisztelő, meg mer ugye a pénz…

Szóval igen hamar megtanultam, hogy a férfiak seggfejek, a pénz egy olyan dolog, amiért nem éri meg szétdolgozni magad, de azért mégis mindenki tönkre teszi érte az életét. De idővel én is tapasztaltam a saját bőrömön, hogy a kapcsolatok… azok nem törvény szerint borzalmasak mindig. A rossz példa mellett felnövőkből pedig nem mindig lesz bunkó férj - lásd a két bátyám, akik a rossz apa-minta ellenére becsületes férjek és tiszteletreméltó családapák lettek. Bár még mindig – és talán csak egyre jobban – bizonyított, hogy több házasság ér véget válással vagy jelképes különéléssel.

Persze nem tudom mennyi esetben járult hozzá a szüleim viharos kapcsolata az én viharos tinédzser koromhoz, de egy biztos: bár sok mindent megéltem, járhattam volna rosszabbul is és tényleg csak azt tudom mondani: ami nem öl meg, az megerősít.

Azóta pedig néha azon kapom magam, hogy bekönnyezek a szerelmes filmek happy endjén és titkon a fejemben tervezgetem az esküvői ruhámat és próbálom elképzelni, hogy vajon a leendő férjem milyen fejet fog vágni, amikor megfordul és megpillant hófehérben.

Mert hiszem, hogy bár a házasságok nagyobb része dől romba, ez nem feltétlenül azért van, mert az ember monogám lény, aki nem tud dugás nélkül létezni – pontosabban nem tud anélkül létezni, hogy mindig mást dugjon… Hiszen bizonyított tény, hogy az ember társaslény. A probléma tehát szerintem egyáltalán nem a házasság intézményében és annak létezésében keresendő, hanem magában az emberben.

Kapcsolatban élni jó. Bár tény, hogy kell hozzá egyfajta beállítottság, hogy meg legyen benned a vágy, hogy ugyan az az ember mellett kelj minden egyes nap és ne kapj hányingert a gondolattól, hogy ugyan arra a szájra kell jóéjt puszit adni mindig. Tény, nem tagadom, vannak emberek, akiknek egyszerűen nem való a monogámia.

De a legtöbb ilyen ember is vágyik egy védőhálóra, akit „szerethet” – már amennyire szeretnek lehet ezt nevezni. De most nem az ítélkezésről akarok írni. Szóval igen. Az embereknek szükségük van egy társra. És szükségük van gyerekre is.

Valahol azért mégis kódolva van bennünk, hogy meg legyen az inger a gyerekvállalás felé. Persze, hogy megvan. A természetnek érdeke az, hogy fenntartsa a fajunkat. Ahhoz pedig elengedhetetlenül szükséges az, hogy vágyjunk a gyerekvállalásra.

A szülés rettentőmód fájdalmas – azt mondják. Még nem volt benne részem, de engem is félelemmel tölt el a gondolat, hogy egyszer majd lesz. De hiszek benne, hogy a hormonok, az a felfokozott idegállapot, ja meg persze az IDŐ segít elviselni. Mert ha tényleg olyan kibírhatatlanul szar lenne az egész, akkor mégis miért szül valaki tízszer is egymás után? (És most azokra gondolok, akik tudatosan vállalnak be sok gyereket, nem azért mert nem lettek felvilágosítva a helyes fogamzásgátlásról vagy csak mert egyszerűen telibe szarják a dolgokat.)

„Utólag megszépülnek a dolgok.” Mindig ezt mondta unokatestvérem is, aki már két szép iskolás lánynak az anyja. Emlékszem – én szerintem még jobban emlékszem, mint ő – hogy az elején mennyi kínlódáson ment keresztül. Nem eszik a gyerek, nem alszik, sír, miért sír, most miért nem sír? Ezek olyan dolgok, amik vele járnak. Olyan kínlódások, amiket megéri végig csinálni. Akár újból és újból.

Nekem a középső bátyám volt az, aki a leghangosabban mondta mindegyikünk közül, hogy Neki bizony soha nem lesz gyereke. És valamiért senki nem is hitte volna, hogy másképp lesz. Másik bátyám egyszer beismerte – persze csak nekem, hogy ő hitt abban, hogy egyedül fog meghalni, mint egy igazi kocka. Mégis elsőnként házasodott meg, első barátnőjét vette feleségül, akivel tini koruk óta együtt vannak és már van egy kislányuk is. Nem sokkal a megszületése után beismerően annyit mondott anyámnak: „anya, a kislányom a legjobb dolog a világon, ami eddig velem történt”.

Szóval igen. Sajnos el kell ismernem az igazukat azoknak, akik annyit hajtogatták, hogy idővel a véleményem meg fog változni – nekem is, mint ahogy majdnem minden fiatalnak. Azóta nekem is ott van a 10 éves tervemben, hogy férjhez megyek és aztán gyereket szülök.

És nem érzem azt, hogy a feminizmusom emiatt csorbát szenvedne vagy most ez egyenlő lenne azzal, hogy lemondok az önmegvalósításról. Önmegvalósítok én, ezerrel. Nem holnap akarok gyereket szülni, nem is két éven belül, hanem egy olyan tisztességes 28-29 éves kort lőttem be magamnak (szerintem ez még ideális), addig pedig nagyon is önmegvalósíthatok én.

Egy gyermek amúgy sem egyenlő azzal, hogy lemondasz az életedről. Sőt, szerintem csak értelmet ad az életnek és az önmegvalósításnak. Mert minden nap felkelsz, elmész dolgozni, keményen dolgozol, elismernek a munkahelyeden – királyság… - kapsz fizetésemelést, van egy csomó pénzed és… és hova teszed azt a sok pénzt? Elmész utazni? Bejárod a világot? Veszel egy új autót? Sok szép új ruhát? Cipőt? Az új kylie jenner rúzskollekciót?

Az utazás egyszer véget ér. Haza kell jönni. Az autó elromlik. A sok szép ruha megfakul és elfoszlik. A cipő sarka kitörik. A rúzs elfogy – vagy megposhad. De mind-mind semmivé lesz. Mi értelme felhalmozni magad köré egy csomó fizikális dolgot, ha azt amúgy sem oszthatod meg senkivel?

Oké, megosztod valakivel. Van egy párod. Szerelmed. Odáig vagytok egymásért. De egy kapcsolat életben tartásáért tenni kell. Haladni kell előre. Érezni azt, hogy ennek van ÉRTELME. Közös célok kellenek, lépcsőfokok, amiket megmászhattok. Ha nincs hova tovább lépni el fog porladni az egész, ugyan úgy, mint az a sok cucc, amire a pénzedet pocsékolod. Semmivé lesz.

Nekem vannak gyerekes ismerőseim – meg ugye rokonaim. És egyáltalán nem látom rajtuk azt, hogy lemondtak volna az életükről.

És igen, én elfogadom, hogy vannak emberek, akik nem szeretnének gyereket és csak reménykedni tudok benne, hogy ők nem fognak olyan helyzetbe kerülni, mint egy-két közeli ismerősöm, aki hozzájuk hasonlóan rettegett, hogy le kell mondaniuk az önmegvalósításról, ezért inkább nem vállaltak gyereket… majd csak már akkor bánták meg, amikor késő volt. Mert igen. Az a bizonyos biológiai óra nem vicc.

És oké. Ne akarjanak gyereket. Jobb, mintha vállalnának egyet aztán meg kidobnák, mert nem tudnak vele mit kezdeni. Viszont ezek az érvek, amiket olvasok… Azért nem akarnak gyereket, mert nem akarják más emberre költeni a pénzüket? Mert így gazdagabbak maradnak? Micsoda? Had ne kelljen kifejtenem erről a gondolatomat, a fentiekben már úgy is megtettem.

Nem akarnak gyereket, mert az úgy is felnő és aztán későbbiekben majd a szemébe mondja, hogy miatta szar az élete és mennyire utálja? Ez nem feltétlenül borítékolt tény, hogy így lesz. Ha jól nevelik, foglalkoznak vele és időt szánnak rá, akkor ez nem fog bekövetkezni. Ja, igen. A gond valószínűleg valahol itt van. Időt szánni rá és foglalkozni vele… A felelőségvállalás ma már nem trendi.

A házasságok is valószínűleg ezért dőlnek romba. Igen, mert időt szánni valaki másra, foglalkozni vele, felelőséget vállalni… nem menő. Nem ilyen világban élünk. Önző, egocentrikus faszkalapok lettünk.

És lehet mondani, hogy a szegény mai generáció milyen nehéz helyzetben van, mert válság van és szar helyzetben élünk, így pedig nem mernek gyereket vállalni. Na, ne már! Ne mondja nekem senki, hogy anyáink, apáink jobb helyzetben éltek. Vagy azok szülei…

És hogy most honnan is jött ez az egész?

De hát mindenkinek van saját véleménye és azt tartsuk tiszteletben, ugye? Hát, nekem ez a véleményem.

2017.02.06. 16:02, A Lány

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés