Mindig is álmom volt az, hogy valami maradandót alkossak. Elég üres, semmitmondó sablonos szavaknak tűnnek ezek, de tényleg. Az alkotás mindig is az álmom volt és mindig rettentőmód irigyeltem másokat, akik értettek valamihez. Valamihez, aminek segítségével kiélhetik az alkotási vágyaikat.

Én sok minden szerettem volna lenni az életemben. Kiskoromban persze leginkább hercegnő és mindig vártam a szőke herceget, hogy mikor jön el értem, aztán igazán nagy pofára esés volt, amikor közölték Velem, hogy a való életben nem így működnek a dolgok és hogy a boldog egymásra találás után csak az következik, hogy le kell éljétek egymás mellett az életeteket és az igazi kihívás ebben rejlik, nem pedig az egymásra találásban.

Szóval el kellett fogadnom a tényt, hogy belőlem ugyanolyan kisiskolás lesz az óvoda után, mint mindenki másból. Hercegnő nem lehettem, így hát más vágyak után kellett nézni.

8 éves koromban döntöttem el, hogy én meg fogom írni a Tündér Lala folytatását. Egyszerűen nem tudtam elfogadni a tényt, hogy a könyveknek egy idő után végük szakad és hiába érdekel a folytatás, nincs több. Anya mindig azzal vigasztalt, hogy ezzel az írónő megadja nekem a lehetőséget, hogy magamnak írjam tovább a történetet. Szabó Magdával volt szerencsém találkozni, de addigra már nem akartam könyvet írni.

Fogalmam sincs hány évesen láttam elsőnek a Szívek szállodáját. Tesóm barátnője volt nagy fanatikusa, én pedig mint ifjú, gimnázium előtt álló lány, akinek szüksége lett volna egy követendő képre, nővér hiányában őt jelöltem ki magamnak, mint etalont, akihez fel akarok nőni. Ha francia manikűrt csináltatott, én is próbálkoztam vele. Ha farmer shortot vett, én is arra vágytam. Könnyen ment az utánzás, mivel a kinőtt ruháit mind nekem adta. Azóta a sógornőm lett, én pedig vettem magamnak saját ruhákat és mára már a magam útját járom.

Rory újságíró akart lenni. Akkor tudatosult bennem, hogy az írásból meg is lehet élni és hogy van olyan munka, ahol kiélhetem magamat. Újságíró akartam lenni. Aztán rájöttem, hogy az újságírás nem az alkotásról szól. Nem azt és nem úgy írod le, ahogyan Te szeretnéd. Megmondják neked, hogy mit kell gondolnod. Vagy beállsz a sorba és címkéket aggatsz magadra aszerint, ahogy elvárják tőled, vagy lehetsz szabadúszó újságíró és éhen halsz.

Persze azóta is mindig ezt mondom, ha valaki kérdi: mi leszel, ha nagy leszel? Újságíró. De talán csak azért, mert már a nyelvemen ragadt a végé unhatatlan ismételgetések során, vagy csak mert szégyellem bevallani a valódi álmaim.

Azóta is alkotni szeretnék, de próbálkoztam én már sok mindennel. Ragadtam magamhoz fényképezőgépet, de rájöttem, hogy manapság már mindenki fotózik. Lefotóz két rügyező bimbót a parkban, meg mellé egy úszó kiskacsát és büszkén teszi ki instagramra, hogy ő bizony már „photographer”. Szóval a fényképezőgép megmaradt a családi kis összejövetelekre az egyetlen szenvedélyemet pedig csak abban lelem, amikor belevakuzhatok mások szemébe.

Persze a fotókat sose nézzük végig. Ott hevernek a merevlemezen, felcímkézett mappákban és arról is teljesen megfeledkezünk, hogy léteznek. Némelyik szerencsés felkerül belőle facebookra, hogy lássák az emberek, hogy nekünk is van életünk. Kap érte pár kósza lájkot és ennyi.

Aztán rajzolni kezdtem. Eldöntöttem, hogy grafikus leszek. Anya támogatott, utólag, mikor már feladtam. A támogatás mindig kimerült nála annyiban, hogy „látod én megmondtam, hogy több időt kellett volna bele fektetni”, de amikor a döntés előtt álltunk ki volt zárva, hogy én szakközépbe menjek tanulni. Rajszakkörökön az ember pedig nem fog picassoi szintekre felfejlődni. Főleg, hogy nálunk a rajszakkör kimerült annyiban, hogy azok a diákok, akik nem akartak hazamenni kicsit tovább melegedhettek a suliban.

Pedig azt mondták van hozzá tehetségem. Egyszer még rajzversenyt is nyertem. Kár, pedig szívesen lettem volna tetoválóművész. Ezen mindenki jót nevetett. Anya megtiltotta, hogy tetováltassak. Ma három is van. Egy hétig nem akart hozzám szólni és azt mondta, hogy drogozok. Pedig még cigizni sem cigizek.

Igazából a világ legjobb kislánya vagyok. Az egyetlen hibám, hogy nem találom a helyem a világban. Irigylem azokat az embereket, akik csak úgy gondolnak egyet és felülnek egy repülőre, maguk mögött hagyják az életüket és kezdenek egy sokkal jobbat. Én még Pestre is féltem egyedül felmenni. Egy napig hánytam a mosdóban és féltem kimenni az utcára.

Az egyetem első évében megismertem az egyik legjobb szert a szorongás ellen, ami ráadásul vény nélkül kapható és legális, az alkoholt. Akkoriban sokat ittam, de senkit nem zavart – anyámon kívül – mert az egyetemisták úgy is sokat isznak. Csak az tudhatta volna, hogy baj van, aki ismert. De senki nem ismert. Senki nem kérdezte, hogy hogy vagyok vagy hogy mi a baj. De igazából nem is tudtam volna rá válaszolni. Féltem. De mitől?

Azóta megtanultam, hogy megfelelő segítséggel és akaraterővel az ember minden démonját meg tudja fékezni. Már nem iszok és Pesten is voltam. Egyedül is. És nem hánytam. Sőt, egészen Londonig eljutottam és nem rettegtem attól, hogy rám szakad az Oxford street.

Nem tudom, hogy mi lesz velem, hogy hova jutok. De nem kapok pánikrohamot, nem fulladok és nem kell hánynom attól, ha a jövőmre gondolok. És ez, ez pont elég ahhoz, hogy tudjam, most jó úton járok. És hogy mi lesz életem nagy és maradandó alkotása? Remélem, saját magam.