Édesanyám tanár. Szóval neki az az alaptézise, hogy ha egy dolgozat rosszul sikerül, akkor az csakis kizárólag a diák lustaságát prezentálja, vagy éppen a szülő nemtörődömségét, hiszen ő, mint tanító és a tudás átadója mindent megtett annak érdekében, hogy a diák képes legyen elsajátítani a dolgozat megírásához szükséges tudást. És én ezt egy percig sem vonom kétségbe. Ám amikor a saját maga bőrén megtapasztaltakat akarja ráhúzni az én egyetemi vizsgaidőszakomra, akkor már igenis muszáj vagyok kétségbe vonnom anyám ilyenfajta ítélőképességét, hiszen a szakközép iskola falai között zajló eseményeket és az egyetemi vizsgaidőszakot egy kalap alá venni… nos, kicsit több, mint balgaság.

Három év sok idő. Pontosabban nem is olyan sok, ha így kimondja az ember. Ha belegondol, hogy valójában a gimnázium kinek 4, kinek 6 év, annak függvényében az általános meg 6-8 év között mozog. Összesen 12 évet töltesz el előtte már a mi jó kis intézményesített iskolarendszerünkben. 12 év után 3 év már ugyan semmiség. És mégis. A mutatók lassabban telnek, az ősz hajszálak gyorsabban bukkannak elő és a fiatal, babapopsira hajazó bőrödön az évek elteltével már nem csak a nevető ráncok mosolyognak vissza rád gúnyos barázdavigyorokkal a tükörből.

Azt mondják ez a nagy betűs élet, amibe kilépsz a gimnazista évek után. Hát köszönöm, akkor én ebből többet nem kérek.

Lehet csak elfáradtam – szoktam érvelni, vagy csak menteni magam, amikor valaki nekem támad, hogy de mégis minek mentél olyan szakra, ami nem érdekel. Nem mondtam, hogy nem érdekel, csak megcsappant az érdeklődésem, jó nagy mennyiségben a kezdetekhez képest. Ez már nem az a lelkes első éves egyetemista, aki anno voltam, mikor átléptem első alkalommal a küszöböt és alig tudtam kinyitni a nagy vaskos kapuajtót. Vártam, hogy beléphessek abba a csodálatos épületbe, ami tele van álmokkal, tudással, élményekkel. Vártam, hogy majd milyen sok mindent fogok kapni.

Mondjuk tényleg sok mindent tanultam. Elsőnek is, hogy négy személyes kotyogós kávét, ha megiszik az ember egyedül akkor jó eséllyel kap koffeinmérgezést. A whisky és a vodka keverése pénzhiány esetén fenomenális ötletnek hangzik, de nem az. Ha egy srác azt mondja neked, hogy lát benned valami különlegeset, akkor az csak annyit jelent, hogy meg akar dugni és olyan, hogy ingyen pia nincs. Mindenért kell fizetni, valahogy.

Pedig én még nem is voltam az a tipikus egyetemista. Az első évemben voltam egyszer-kétszer-sokszor kocsmában, volt egy két görbe estém, amit nem szívesen részleteznék és nem feltétlenül csak azért, mert szégyenteljes véget értek, hanem mert nem is vagyok mindegyikben biztos, hogy hogy értek véget. De valahogy a vizsgaidőszakban mindig ott voltam. A második évre pedig teljesen lecsillapodtak a kedélyek és szorgalmas kisangyallá változtam, aki jobb híján csak a tanulásnak élt.

Ott voltam mindenhol. Azt mondták a kis egyetemeket azért érdemes választani, mert ott a tanárok figyelmét felhívni magadra sokkal könnyebb – minden értelemben – és a későbbiekben talán még nagy segítségek lesznek majd számodra.

Szóval én lelkes voltam és igyekeztem felhívni magamra a figyelmet és egyáltalán nem a miniszoknyákkal és kivágott felsőkkel – távol áll tőlem mindegyik! Jelentkeztem a háziversenyekre, a TDK-ra, előadásokra, mindenre, amire csak lehetett és mindig csak azt kaptam visszajelzésnek, hogy nem kapok visszajelzést.

„Remek mindegyikük esszé dolgozata. Azért nem tökéletes, lenne mit javítani. ” – persze, hogy remek lett, mindig remek az esszé dolgozatom, de megtudhatnám, hogy mégis mi volt benne a jó és mi volt benne a rossz? Hogy min kéne még javítani? Mire figyeljek oda? „Ezt momentán így hirtelen nem tudom megmondani, nem jut eszembe ön pontosan mit írt.”

Hát persze. Momentán nem. Momentán nem vesznek minket komolyan. Egy kezdő egyetemista lelkesedését a leinkább azzal lehet letörni, ha nem veszik komolyan. Ha megnyeretnek vele egy versenyt, aminek aztán a díját sose osztják ki és még az ígért publikációt se kapja meg – ami azért nem túl sok összeg, lévén hogy az internetre ma már bárki feltölthet bármit, tessék itt a példa, én is itt vagyok. Benevezik TDK-ra, mert okosnak és tehetségesnek tartják és aztán minden segítség nélkül útjára engedik azzal a „biztató” szóval, hogy „ne aggódjon úgy sem fog nyerni, mert maga még csak BA hallgató”.

BA. Bolond Amatőr, aki még a végzős éve előtt a vizsgaidőszak kellős közepén magára vállal még egy csomó feladatot, pedig már bebizonyosodott számára, hogy sem siker sem elismerés nem jár cserébe. A TDK tökéletes lehetőség, hogy plusz pontokat szerezz a mesterszakhoz. De aki nem akar tovább menni? És aki csak most jött rá, hogy nem akar tovább menni?

Az természetesen nem fog oda állni, hogy oké, akkor én most kiszálltam, én már úgy is csak a minden mindegyre játszom. Nem. Mert nem akar segget csinálni a szájából, a seggéből meg szájat, ezért inkább leül és kussban marad és addig titkolja a dolgokat, amíg lehet, mert itt körülötte úgy sem veszi senki komolyan az álmait.

És igen. A motiváltságvesztés, a fáradtság, kimerültség és az esetlegesen fellépő betegség mind-mind csak visszavesz és a lelkes kezdő egyetemistából a végére vérbeli egyetemista lesz, aki az ötösért jött, de a kettes is jó lesz.

Aztán persze négyessel jön haza és az anyja csípőre tett kézzel várja otthon és csak annyit mond: „úgy érzem nem veszed elég komolyan ezt a vizsgaidőszakot”.

Fáradt vagyok.

„Én elhiszem, hogy elfáradt egy ilyen hosszú írás után.” – mondja a tanárom, amíg becsukja a word ablakát. „De csinálja végig. Csinálja végig rendesen, ha már eddig eljutott.”

Ő az OTDK dolgozatomra gondol, én pedig az egyetemre. Végig fogom csinálni rendesen, de csak azért mert „ha már idáig eljutottam”. És aztán hova tovább? Végre most már tényleg a nagy betűs ÉLETBE.