Én egy hercegnő vagyok. És ezt mindenki jól tudja. Aki pedig összeáll velem, annak el kell fogadnia a tényt, hogy a hercegnőknek vannak bizonyos alapszükségleteik, amik nélkül nem tudnak élni.

Persze hercegnő és hercegnő között is van különbség. Én nem az a habos-babos, rózsaszínfajta vagyok, aki naiv ártatlansággal rohan bele a világba és elvárja, hogy mindenki térdet és fejet hajtva előtte teljesítse minden apró kis sóhaját. Én inkább az a letűnt koronás, mindent sötétnek és borongósnak látó, örök pesszimista hercegnő vagyok, de hát a másik oldalnak is kellenek uralkodónők, nem igaz?

Soha az életemben nem szerepelt a célkitűzéseim között a gazdag férj. Persze néha anyával nevetgélve – talán félkomolyan – megjegyeztük egymásnak, hogy egy gazdag pasi a háztájékon most igazán kapós lenne, de hát minden embernek vannak az életében olyan gyenge pillanatok, amikor szívesebben választaná a könnyebb utat. Talán mert elfáradt. De ennek ellenére nekem sosem fordult meg a fejemben az, hogy mástól várjam el, hogy az én álmaimat megvalósítsa.

Persze az én fejemben is él ideális kép lakásról, jövőről, munkáról, de soha az életben nem fordult meg a fejemben az, hogy ezeket a dolgokat ne saját magamnak, saját két kezemmel, a saját keresetemből építsem meg. Sokak jönnek azzal, hogy régen nem ilyen voltam, de én csak úgy hiszem, ők nem akarták meglátni bennem a potenciált és elkönyveltek duzzogó, pufogó hercegnőnek, aki telhetetlen és mindent mástól vár el.

Holott nem.  Sokszor felteszem a kérdést magamban, hogy zavarna-e, ha a párom kevesebbet keresne nálam? Valószínűleg nem. Sőt, inkább megnyugtató lenne a tudat, hogy soha nem vághatja a fejemhez azt, hogy én kihasználom őt, csak a pénzéért vagyok vele, vagy ne adj isten, az ő keresetét, amiért meggürizett, mind ruhára költöm.

Nem vagyok egy csapatjátékos forma. Mindig mindent egyedül csináltam, többnyire a sulis feladatokat is legszívesebben önállóan oldottam volna meg, ha a tanárok nem kényszerítenek bele olyan helyzetekbe, hogy másokkal közösködve, társulva készítsek el egy projectet.

A labdajátékokat is utálom. Mindig jobban szerettem futni, úszni vagy biciklizni, amiket egyedül is lehet csinálni. Bedugni a fülem, elmerülni a gondolataimban és csak menni, előre és az, hogy mennyire jutok csak magamon múlik.

Csapatban csak akkor tudok dolgozni, ha én vagyok a vezető. Én irányítok, bár nyitott vagyok mások véleményére és tanácsára. Tehát egyáltalán nem vágyok arra, hogy egy papucs, teljesen meghunyászkodó ember, magát és személyiségét feladva a rendelkezéseim alá bocsátsa magát. Ez a majdnem egyetlen dolog, amit abszolút nem tudok tolerálni egy emberben sem.

2017.03.20. 11:26, A Lány

Mit szólsz hozzá?

Én is nagyon sokáig mondogattam – fennhangon – hogy nem szeretnék gyereket. Sőt, házasságot sem. Se férjet, se kapcsolatot. Egyedül, független nőként szeretnék élni, magam vezérelni az életemet. Azt csinálni, amit ÉN látok jónak. Agymosott feminista voltam? Nem. Csak egy szar házasság volt a szemem előtt példaként, ahol az volt számomra a „nomális”, hogy a férj csalja az asszonyt, az asszony meg tűr, mert hagyománytisztelő, meg mer ugye a pénz…

Szóval igen hamar megtanultam, hogy a férfiak seggfejek, a pénz egy olyan dolog, amiért nem éri meg szétdolgozni magad, de azért mégis mindenki tönkre teszi érte az életét. De idővel én is tapasztaltam a saját bőrömön, hogy a kapcsolatok… azok nem törvény szerint borzalmasak mindig. A rossz példa mellett felnövőkből pedig nem mindig lesz bunkó férj - lásd a két bátyám, akik a rossz apa-minta ellenére becsületes férjek és tiszteletreméltó családapák lettek. Bár még mindig – és talán csak egyre jobban – bizonyított, hogy több házasság ér véget válással vagy jelképes különéléssel.

Persze nem tudom mennyi esetben járult hozzá a szüleim viharos kapcsolata az én viharos tinédzser koromhoz, de egy biztos: bár sok mindent megéltem, járhattam volna rosszabbul is és tényleg csak azt tudom mondani: ami nem öl meg, az megerősít.

Azóta pedig néha azon kapom magam, hogy bekönnyezek a szerelmes filmek happy endjén és titkon a fejemben tervezgetem az esküvői ruhámat és próbálom elképzelni, hogy vajon a leendő férjem milyen fejet fog vágni, amikor megfordul és megpillant hófehérben.

Mert hiszem, hogy bár a házasságok nagyobb része dől romba, ez nem feltétlenül azért van, mert az ember monogám lény, aki nem tud dugás nélkül létezni – pontosabban nem tud anélkül létezni, hogy mindig mást dugjon… Hiszen bizonyított tény, hogy az ember társaslény. A probléma tehát szerintem egyáltalán nem a házasság intézményében és annak létezésében keresendő, hanem magában az emberben.

Kapcsolatban élni jó. Bár tény, hogy kell hozzá egyfajta beállítottság, hogy meg legyen benned a vágy, hogy ugyan az az ember mellett kelj minden egyes nap és ne kapj hányingert a gondolattól, hogy ugyan arra a szájra kell jóéjt puszit adni mindig. Tény, nem tagadom, vannak emberek, akiknek egyszerűen nem való a monogámia.

De a legtöbb ilyen ember is vágyik egy védőhálóra, akit „szerethet” – már amennyire szeretnek lehet ezt nevezni. De most nem az ítélkezésről akarok írni. Szóval igen. Az embereknek szükségük van egy társra. És szükségük van gyerekre is.

Valahol azért mégis kódolva van bennünk, hogy meg legyen az inger a gyerekvállalás felé. Persze, hogy megvan. A természetnek érdeke az, hogy fenntartsa a fajunkat. Ahhoz pedig elengedhetetlenül szükséges az, hogy vágyjunk a gyerekvállalásra.

A szülés rettentőmód fájdalmas – azt mondják. Még nem volt benne részem, de engem is félelemmel tölt el a gondolat, hogy egyszer majd lesz. De hiszek benne, hogy a hormonok, az a felfokozott idegállapot, ja meg persze az IDŐ segít elviselni. Mert ha tényleg olyan kibírhatatlanul szar lenne az egész, akkor mégis miért szül valaki tízszer is egymás után? (És most azokra gondolok, akik tudatosan vállalnak be sok gyereket, nem azért mert nem lettek felvilágosítva a helyes fogamzásgátlásról vagy csak mert egyszerűen telibe szarják a dolgokat.)

„Utólag megszépülnek a dolgok.” Mindig ezt mondta unokatestvérem is, aki már két szép iskolás lánynak az anyja. Emlékszem – én szerintem még jobban emlékszem, mint ő – hogy az elején mennyi kínlódáson ment keresztül. Nem eszik a gyerek, nem alszik, sír, miért sír, most miért nem sír? Ezek olyan dolgok, amik vele járnak. Olyan kínlódások, amiket megéri végig csinálni. Akár újból és újból.

Nekem a középső bátyám volt az, aki a leghangosabban mondta mindegyikünk közül, hogy Neki bizony soha nem lesz gyereke. És valamiért senki nem is hitte volna, hogy másképp lesz. Másik bátyám egyszer beismerte – persze csak nekem, hogy ő hitt abban, hogy egyedül fog meghalni, mint egy igazi kocka. Mégis elsőnként házasodott meg, első barátnőjét vette feleségül, akivel tini koruk óta együtt vannak és már van egy kislányuk is. Nem sokkal a megszületése után beismerően annyit mondott anyámnak: „anya, a kislányom a legjobb dolog a világon, ami eddig velem történt”.

Szóval igen. Sajnos el kell ismernem az igazukat azoknak, akik annyit hajtogatták, hogy idővel a véleményem meg fog változni – nekem is, mint ahogy majdnem minden fiatalnak. Azóta nekem is ott van a 10 éves tervemben, hogy férjhez megyek és aztán gyereket szülök.

És nem érzem azt, hogy a feminizmusom emiatt csorbát szenvedne vagy most ez egyenlő lenne azzal, hogy lemondok az önmegvalósításról. Önmegvalósítok én, ezerrel. Nem holnap akarok gyereket szülni, nem is két éven belül, hanem egy olyan tisztességes 28-29 éves kort lőttem be magamnak (szerintem ez még ideális), addig pedig nagyon is önmegvalósíthatok én.

Egy gyermek amúgy sem egyenlő azzal, hogy lemondasz az életedről. Sőt, szerintem csak értelmet ad az életnek és az önmegvalósításnak. Mert minden nap felkelsz, elmész dolgozni, keményen dolgozol, elismernek a munkahelyeden – királyság… - kapsz fizetésemelést, van egy csomó pénzed és… és hova teszed azt a sok pénzt? Elmész utazni? Bejárod a világot? Veszel egy új autót? Sok szép új ruhát? Cipőt? Az új kylie jenner rúzskollekciót?

Az utazás egyszer véget ér. Haza kell jönni. Az autó elromlik. A sok szép ruha megfakul és elfoszlik. A cipő sarka kitörik. A rúzs elfogy – vagy megposhad. De mind-mind semmivé lesz. Mi értelme felhalmozni magad köré egy csomó fizikális dolgot, ha azt amúgy sem oszthatod meg senkivel?

Oké, megosztod valakivel. Van egy párod. Szerelmed. Odáig vagytok egymásért. De egy kapcsolat életben tartásáért tenni kell. Haladni kell előre. Érezni azt, hogy ennek van ÉRTELME. Közös célok kellenek, lépcsőfokok, amiket megmászhattok. Ha nincs hova tovább lépni el fog porladni az egész, ugyan úgy, mint az a sok cucc, amire a pénzedet pocsékolod. Semmivé lesz.

Nekem vannak gyerekes ismerőseim – meg ugye rokonaim. És egyáltalán nem látom rajtuk azt, hogy lemondtak volna az életükről.

És igen, én elfogadom, hogy vannak emberek, akik nem szeretnének gyereket és csak reménykedni tudok benne, hogy ők nem fognak olyan helyzetbe kerülni, mint egy-két közeli ismerősöm, aki hozzájuk hasonlóan rettegett, hogy le kell mondaniuk az önmegvalósításról, ezért inkább nem vállaltak gyereket… majd csak már akkor bánták meg, amikor késő volt. Mert igen. Az a bizonyos biológiai óra nem vicc.

És oké. Ne akarjanak gyereket. Jobb, mintha vállalnának egyet aztán meg kidobnák, mert nem tudnak vele mit kezdeni. Viszont ezek az érvek, amiket olvasok… Azért nem akarnak gyereket, mert nem akarják más emberre költeni a pénzüket? Mert így gazdagabbak maradnak? Micsoda? Had ne kelljen kifejtenem erről a gondolatomat, a fentiekben már úgy is megtettem.

Nem akarnak gyereket, mert az úgy is felnő és aztán későbbiekben majd a szemébe mondja, hogy miatta szar az élete és mennyire utálja? Ez nem feltétlenül borítékolt tény, hogy így lesz. Ha jól nevelik, foglalkoznak vele és időt szánnak rá, akkor ez nem fog bekövetkezni. Ja, igen. A gond valószínűleg valahol itt van. Időt szánni rá és foglalkozni vele… A felelőségvállalás ma már nem trendi.

A házasságok is valószínűleg ezért dőlnek romba. Igen, mert időt szánni valaki másra, foglalkozni vele, felelőséget vállalni… nem menő. Nem ilyen világban élünk. Önző, egocentrikus faszkalapok lettünk.

És lehet mondani, hogy a szegény mai generáció milyen nehéz helyzetben van, mert válság van és szar helyzetben élünk, így pedig nem mernek gyereket vállalni. Na, ne már! Ne mondja nekem senki, hogy anyáink, apáink jobb helyzetben éltek. Vagy azok szülei…

És hogy most honnan is jött ez az egész?

De hát mindenkinek van saját véleménye és azt tartsuk tiszteletben, ugye? Hát, nekem ez a véleményem.

2017.02.06. 16:02, A Lány

Mit szólsz hozzá?

Mindig is álmom volt az, hogy valami maradandót alkossak. Elég üres, semmitmondó sablonos szavaknak tűnnek ezek, de tényleg. Az alkotás mindig is az álmom volt és mindig rettentőmód irigyeltem másokat, akik értettek valamihez. Valamihez, aminek segítségével kiélhetik az alkotási vágyaikat.

Én sok minden szerettem volna lenni az életemben. Kiskoromban persze leginkább hercegnő és mindig vártam a szőke herceget, hogy mikor jön el értem, aztán igazán nagy pofára esés volt, amikor közölték Velem, hogy a való életben nem így működnek a dolgok és hogy a boldog egymásra találás után csak az következik, hogy le kell éljétek egymás mellett az életeteket és az igazi kihívás ebben rejlik, nem pedig az egymásra találásban.

Szóval el kellett fogadnom a tényt, hogy belőlem ugyanolyan kisiskolás lesz az óvoda után, mint mindenki másból. Hercegnő nem lehettem, így hát más vágyak után kellett nézni.

8 éves koromban döntöttem el, hogy én meg fogom írni a Tündér Lala folytatását. Egyszerűen nem tudtam elfogadni a tényt, hogy a könyveknek egy idő után végük szakad és hiába érdekel a folytatás, nincs több. Anya mindig azzal vigasztalt, hogy ezzel az írónő megadja nekem a lehetőséget, hogy magamnak írjam tovább a történetet. Szabó Magdával volt szerencsém találkozni, de addigra már nem akartam könyvet írni.

Fogalmam sincs hány évesen láttam elsőnek a Szívek szállodáját. Tesóm barátnője volt nagy fanatikusa, én pedig mint ifjú, gimnázium előtt álló lány, akinek szüksége lett volna egy követendő képre, nővér hiányában őt jelöltem ki magamnak, mint etalont, akihez fel akarok nőni. Ha francia manikűrt csináltatott, én is próbálkoztam vele. Ha farmer shortot vett, én is arra vágytam. Könnyen ment az utánzás, mivel a kinőtt ruháit mind nekem adta. Azóta a sógornőm lett, én pedig vettem magamnak saját ruhákat és mára már a magam útját járom.

Rory újságíró akart lenni. Akkor tudatosult bennem, hogy az írásból meg is lehet élni és hogy van olyan munka, ahol kiélhetem magamat. Újságíró akartam lenni. Aztán rájöttem, hogy az újságírás nem az alkotásról szól. Nem azt és nem úgy írod le, ahogyan Te szeretnéd. Megmondják neked, hogy mit kell gondolnod. Vagy beállsz a sorba és címkéket aggatsz magadra aszerint, ahogy elvárják tőled, vagy lehetsz szabadúszó újságíró és éhen halsz.

Persze azóta is mindig ezt mondom, ha valaki kérdi: mi leszel, ha nagy leszel? Újságíró. De talán csak azért, mert már a nyelvemen ragadt a végé unhatatlan ismételgetések során, vagy csak mert szégyellem bevallani a valódi álmaim.

Azóta is alkotni szeretnék, de próbálkoztam én már sok mindennel. Ragadtam magamhoz fényképezőgépet, de rájöttem, hogy manapság már mindenki fotózik. Lefotóz két rügyező bimbót a parkban, meg mellé egy úszó kiskacsát és büszkén teszi ki instagramra, hogy ő bizony már „photographer”. Szóval a fényképezőgép megmaradt a családi kis összejövetelekre az egyetlen szenvedélyemet pedig csak abban lelem, amikor belevakuzhatok mások szemébe.

Persze a fotókat sose nézzük végig. Ott hevernek a merevlemezen, felcímkézett mappákban és arról is teljesen megfeledkezünk, hogy léteznek. Némelyik szerencsés felkerül belőle facebookra, hogy lássák az emberek, hogy nekünk is van életünk. Kap érte pár kósza lájkot és ennyi.

Aztán rajzolni kezdtem. Eldöntöttem, hogy grafikus leszek. Anya támogatott, utólag, mikor már feladtam. A támogatás mindig kimerült nála annyiban, hogy „látod én megmondtam, hogy több időt kellett volna bele fektetni”, de amikor a döntés előtt álltunk ki volt zárva, hogy én szakközépbe menjek tanulni. Rajszakkörökön az ember pedig nem fog picassoi szintekre felfejlődni. Főleg, hogy nálunk a rajszakkör kimerült annyiban, hogy azok a diákok, akik nem akartak hazamenni kicsit tovább melegedhettek a suliban.

Pedig azt mondták van hozzá tehetségem. Egyszer még rajzversenyt is nyertem. Kár, pedig szívesen lettem volna tetoválóművész. Ezen mindenki jót nevetett. Anya megtiltotta, hogy tetováltassak. Ma három is van. Egy hétig nem akart hozzám szólni és azt mondta, hogy drogozok. Pedig még cigizni sem cigizek.

Igazából a világ legjobb kislánya vagyok. Az egyetlen hibám, hogy nem találom a helyem a világban. Irigylem azokat az embereket, akik csak úgy gondolnak egyet és felülnek egy repülőre, maguk mögött hagyják az életüket és kezdenek egy sokkal jobbat. Én még Pestre is féltem egyedül felmenni. Egy napig hánytam a mosdóban és féltem kimenni az utcára.

Az egyetem első évében megismertem az egyik legjobb szert a szorongás ellen, ami ráadásul vény nélkül kapható és legális, az alkoholt. Akkoriban sokat ittam, de senkit nem zavart – anyámon kívül – mert az egyetemisták úgy is sokat isznak. Csak az tudhatta volna, hogy baj van, aki ismert. De senki nem ismert. Senki nem kérdezte, hogy hogy vagyok vagy hogy mi a baj. De igazából nem is tudtam volna rá válaszolni. Féltem. De mitől?

Azóta megtanultam, hogy megfelelő segítséggel és akaraterővel az ember minden démonját meg tudja fékezni. Már nem iszok és Pesten is voltam. Egyedül is. És nem hánytam. Sőt, egészen Londonig eljutottam és nem rettegtem attól, hogy rám szakad az Oxford street.

Nem tudom, hogy mi lesz velem, hogy hova jutok. De nem kapok pánikrohamot, nem fulladok és nem kell hánynom attól, ha a jövőmre gondolok. És ez, ez pont elég ahhoz, hogy tudjam, most jó úton járok. És hogy mi lesz életem nagy és maradandó alkotása? Remélem, saját magam.

2017.02.04. 18:24, A Lány

Mit szólsz hozzá?

Édesanyám tanár. Szóval neki az az alaptézise, hogy ha egy dolgozat rosszul sikerül, akkor az csakis kizárólag a diák lustaságát prezentálja, vagy éppen a szülő nemtörődömségét, hiszen ő, mint tanító és a tudás átadója mindent megtett annak érdekében, hogy a diák képes legyen elsajátítani a dolgozat megírásához szükséges tudást. És én ezt egy percig sem vonom kétségbe. Ám amikor a saját maga bőrén megtapasztaltakat akarja ráhúzni az én egyetemi vizsgaidőszakomra, akkor már igenis muszáj vagyok kétségbe vonnom anyám ilyenfajta ítélőképességét, hiszen a szakközép iskola falai között zajló eseményeket és az egyetemi vizsgaidőszakot egy kalap alá venni… nos, kicsit több, mint balgaság.

Három év sok idő. Pontosabban nem is olyan sok, ha így kimondja az ember. Ha belegondol, hogy valójában a gimnázium kinek 4, kinek 6 év, annak függvényében az általános meg 6-8 év között mozog. Összesen 12 évet töltesz el előtte már a mi jó kis intézményesített iskolarendszerünkben. 12 év után 3 év már ugyan semmiség. És mégis. A mutatók lassabban telnek, az ősz hajszálak gyorsabban bukkannak elő és a fiatal, babapopsira hajazó bőrödön az évek elteltével már nem csak a nevető ráncok mosolyognak vissza rád gúnyos barázdavigyorokkal a tükörből.

Azt mondják ez a nagy betűs élet, amibe kilépsz a gimnazista évek után. Hát köszönöm, akkor én ebből többet nem kérek.

Lehet csak elfáradtam – szoktam érvelni, vagy csak menteni magam, amikor valaki nekem támad, hogy de mégis minek mentél olyan szakra, ami nem érdekel. Nem mondtam, hogy nem érdekel, csak megcsappant az érdeklődésem, jó nagy mennyiségben a kezdetekhez képest. Ez már nem az a lelkes első éves egyetemista, aki anno voltam, mikor átléptem első alkalommal a küszöböt és alig tudtam kinyitni a nagy vaskos kapuajtót. Vártam, hogy beléphessek abba a csodálatos épületbe, ami tele van álmokkal, tudással, élményekkel. Vártam, hogy majd milyen sok mindent fogok kapni.

Mondjuk tényleg sok mindent tanultam. Elsőnek is, hogy négy személyes kotyogós kávét, ha megiszik az ember egyedül akkor jó eséllyel kap koffeinmérgezést. A whisky és a vodka keverése pénzhiány esetén fenomenális ötletnek hangzik, de nem az. Ha egy srác azt mondja neked, hogy lát benned valami különlegeset, akkor az csak annyit jelent, hogy meg akar dugni és olyan, hogy ingyen pia nincs. Mindenért kell fizetni, valahogy.

Pedig én még nem is voltam az a tipikus egyetemista. Az első évemben voltam egyszer-kétszer-sokszor kocsmában, volt egy két görbe estém, amit nem szívesen részleteznék és nem feltétlenül csak azért, mert szégyenteljes véget értek, hanem mert nem is vagyok mindegyikben biztos, hogy hogy értek véget. De valahogy a vizsgaidőszakban mindig ott voltam. A második évre pedig teljesen lecsillapodtak a kedélyek és szorgalmas kisangyallá változtam, aki jobb híján csak a tanulásnak élt.

Ott voltam mindenhol. Azt mondták a kis egyetemeket azért érdemes választani, mert ott a tanárok figyelmét felhívni magadra sokkal könnyebb – minden értelemben – és a későbbiekben talán még nagy segítségek lesznek majd számodra.

Szóval én lelkes voltam és igyekeztem felhívni magamra a figyelmet és egyáltalán nem a miniszoknyákkal és kivágott felsőkkel – távol áll tőlem mindegyik! Jelentkeztem a háziversenyekre, a TDK-ra, előadásokra, mindenre, amire csak lehetett és mindig csak azt kaptam visszajelzésnek, hogy nem kapok visszajelzést.

„Remek mindegyikük esszé dolgozata. Azért nem tökéletes, lenne mit javítani. ” – persze, hogy remek lett, mindig remek az esszé dolgozatom, de megtudhatnám, hogy mégis mi volt benne a jó és mi volt benne a rossz? Hogy min kéne még javítani? Mire figyeljek oda? „Ezt momentán így hirtelen nem tudom megmondani, nem jut eszembe ön pontosan mit írt.”

Hát persze. Momentán nem. Momentán nem vesznek minket komolyan. Egy kezdő egyetemista lelkesedését a leinkább azzal lehet letörni, ha nem veszik komolyan. Ha megnyeretnek vele egy versenyt, aminek aztán a díját sose osztják ki és még az ígért publikációt se kapja meg – ami azért nem túl sok összeg, lévén hogy az internetre ma már bárki feltölthet bármit, tessék itt a példa, én is itt vagyok. Benevezik TDK-ra, mert okosnak és tehetségesnek tartják és aztán minden segítség nélkül útjára engedik azzal a „biztató” szóval, hogy „ne aggódjon úgy sem fog nyerni, mert maga még csak BA hallgató”.

BA. Bolond Amatőr, aki még a végzős éve előtt a vizsgaidőszak kellős közepén magára vállal még egy csomó feladatot, pedig már bebizonyosodott számára, hogy sem siker sem elismerés nem jár cserébe. A TDK tökéletes lehetőség, hogy plusz pontokat szerezz a mesterszakhoz. De aki nem akar tovább menni? És aki csak most jött rá, hogy nem akar tovább menni?

Az természetesen nem fog oda állni, hogy oké, akkor én most kiszálltam, én már úgy is csak a minden mindegyre játszom. Nem. Mert nem akar segget csinálni a szájából, a seggéből meg szájat, ezért inkább leül és kussban marad és addig titkolja a dolgokat, amíg lehet, mert itt körülötte úgy sem veszi senki komolyan az álmait.

És igen. A motiváltságvesztés, a fáradtság, kimerültség és az esetlegesen fellépő betegség mind-mind csak visszavesz és a lelkes kezdő egyetemistából a végére vérbeli egyetemista lesz, aki az ötösért jött, de a kettes is jó lesz.

Aztán persze négyessel jön haza és az anyja csípőre tett kézzel várja otthon és csak annyit mond: „úgy érzem nem veszed elég komolyan ezt a vizsgaidőszakot”.

Fáradt vagyok.

„Én elhiszem, hogy elfáradt egy ilyen hosszú írás után.” – mondja a tanárom, amíg becsukja a word ablakát. „De csinálja végig. Csinálja végig rendesen, ha már eddig eljutott.”

Ő az OTDK dolgozatomra gondol, én pedig az egyetemre. Végig fogom csinálni rendesen, de csak azért mert „ha már idáig eljutottam”. És aztán hova tovább? Végre most már tényleg a nagy betűs ÉLETBE. 

2017.02.01. 13:16, A Lány

Mit szólsz hozzá?